Tizenhárom

Parker szája elnyílt, Dan riadtnak tűnt. Bármikor máskor remekül szórakoztam volna ezen, de abban a percben sem időm, sem türelmem nem volt másra, mint megtalálni Marcot, akkor is, ha Pete Yarnellt ehhez a földbe kell taposnom.

És reméltem, hogy ezt elég egyértelművé is tettem.

– Játszol szépen inkább? – tudakoltam, és megvetettem a lábamat Yarnell személyes terében. Egy másodpercre azt hittem, újra befogja a száját – hogy valóban meghalna inkább, mint hogy elmondja, amit tudni akarok. De aztán megszólalt, a szeme szikrázott dühében, az arcvonásait feszesre húzta a fájdalom. Minden mozdulata sérülésekről árulkodott. Soha korábban még nem álltam szemközt olyan valakivel, aki ennyire őszintén gyűlölt.

Nem mintha nem bosszantottam volna fel rengeteg embert. De korábban mindenki, akivel találkoztam, még ha mérges is volt, ugyanakkor akart tőlem valamit. Még Andrew is, az az ember, akit véletlenül megfertőztem. A gyilkos indulaton át, amely élete utolsó pillanataiban erőt vett rajta, láttam a szemében azt a szívfacsaróan ismerős pillantást, az érzést, hogy elárultam, és ezzel megtörtem az embersége alapjait. Egy része – talán a legnagyobb része – holtan akart látni. Csakhogy mélyen legbelül még őrizte a remény magját, hogy megmentem; hogy mindent meg nem történtté teszek, és segítek megtalálni a békéjét. A dühe azonban kioltott erre minden esélyt.

Semmi effélét nem láttam Yarnell szemében. Ő csak utált engem, és ha nincs másik három kandúr a szobában, meg is próbált volna megölni még abban a percben.

– Nos? – kérdeztem, és végre kinyitotta a száját.

– Baszódj meg!

– Állj be a sorba… de őszintén szólva nem úgy tűnsz, mint aki alkalmas a feladatra.

Bal ököllel teljes erőmből mellbe vágtam – ritkán engedtem meg magamnak effélét –, és a jutalmam egy halk pattanás volt, amikor eltört a harmadik bordája. Érdemes volt bal kézre is gyakorolni.

– Ribanc! – sípolta Yarnell, és előregörnyedt, aztán kihúzta magát. – Megmondtam, hogy halott!

Friss düh ágaskodott a gerincem mellett, de lefojtottam: csak az előttem álló feladatra összpontosítottam.

– Majd elhiszem, ha látom a holttestét. Hova temették?

– Nem tudom. – Pete véres szájjal vigyorgott rám, a karjait védekezőn összefonta megzúzott mellkasa előtt. A tartásából láttam, hogy igazat mond. De azt is tudtam, hogy örült, amiért nincs mit elmondania. A mocsok.

– Láttad? – faggattam, és amikor túl mélyet lélegzett, és a fájdalom meghajtotta, én is lehajoltam, hogy figyelhessem a szemét.

– Nem kellett – zihálta, és lenyalt egy csepp vért az ajkáról. A szívverésem megugrott, fájdalmas adrenalin hullám futott át a szívemen.

– Na várj, nem láttad a testet? – Danre pillantottam, az ő arcán is tisztán láttam a meglepetést. – Akkor honnan tudod, hogy meghalt?

– Mert az az idióta Eckard véletlenül kinyírta. – Most, hogy azt hitte, az információval megkínoz engem, Yarnell már szabadon beszélt. Valójában azonban több reménnyel töltött el, mint amennyire még számítottam.

– Véletlenül? – kérdezte Ethan mögöttem. Yarnell pillantása rávillant, azonban nem felelt. Semmi olyasmit nem akart kiadni, ami segíthet. Szándékosan legalábbis nem.

– Hova vitte Eckard? – ismételtem, magamra vonva a figyelmét.

– Mondtam már, hogy nem tudom.

– Gondolkozz erősebben! – Megint nekilendültem, a lábam most a felső bordáit érte, és védekező kezén el is törtem két ujját.

– Baszd meg! – A kóbor a melléhez szorította törött kezét, és rám meredt: közben másik ruhaujjával törölgette az orra alól a vért.

– Kevin mondta meg Eckardnek, hova vigye Marcot? – követeltem a választ. Yarnell vállat vont: jobbjának gyűrűs- és kisujját vizsgálgatta, amelyek máris kezdtek megdagadni és elkékülni.

– Van valami hely, ahová általában temetitek a hullákat? Valami lerakó?

Pete a fejét rázta, de a tartása megmerevedett, és nem nézett a szemembe. Hazudott.

– Hova viszitek őket? – tudakoltam, megint meghajolva, hogy lássam az arcát. Parker közelebb lépett hozzá jobbról. Felmordultam, részlegesen átváltozott hangképző szerveimnek köszönhetően igencsak hatásosan. – Mondd el, vagy eltöröm a másik kezedet is. Aztán markolászhatod a bordáidat. Nehéz lesz.

Yarnell a fogát csikorgatta dühében.

– Te kurva, ha még egyszer meglátlak, megöllek!

– Ez már egy randevú – vágtam rá szemforgatva, és szinte magam is szórakoztatónak találtam zord hangomat. – És most mit adsz, választ, vagy a kezedet? – Karba fontam a saját kezemet, álltam a pillantását. – Hol temetitek el a testeket?

A gondolatba, hogy vajon hányan fekhetnek ott, beleborzongtam.

– Két hely van – köpte felém a választ a kóbor. – Az ötszázhatvanhármas úttól északra, az erdőben, Rosettától délre.

Ethanre néztem, hallotta-e, ő biccentett, közben már jegyzetelte is a választ a farzsebében tartott füzetkébe. Visszafordultam Yarnellhez.

– És még hol?

– Minek ez neked? – kérdezett vissza, kiújult lázadó szelleme újraéledt. – Halott. Ki kell kaparnod, hogy megbizonyosodj?

– Igen – vágtam rá. Egy évig is ismételgetheti szünet nélkül, akkor sem fogom elhinni, hogy Marc halott, hacsak nem érintem élettelen testét a saját kezemmel. El kell mennem a temetőikbe, hogy a többieknek bebizonyítsam: Marc nincs ott. – Hol a másik?

– A White Apple-től keletre lévő erdőben. – Ethan ceruzája szántotta mögöttem a papírt. Yarnell szeme odavillant. – De sosem fogjátok megtalálni egyiket sem. Az utak csak poros kis ösvények, az erdő meg sűrű. Sem a sírját, sem őt nem találjátok meg soha. – A kóbor szeme friss indulattal villant fel, és rám vetette magát. Parker és Dan elkapta a két karját, de ő csak erőlködött tovább. – Úgy éled majd le az életedet, hogy sosem tudod meg, mi történt vele. Sírva ébredsz majd, belül üresen, mert nem tudhatod. Mert sosem tudhatod.

Még egyszer megütöttem, utoljára. Az álla bal oldalán találtam el, a feje hátranyaklott, és egy pillanatra úgy is maradt, mielőtt visszaemelte volna, hogy rám nézzen.

– Talán így van – ismertem el, bár már a gondolat is elpusztított bennem valami apró, védtelen részt. – De ha te még egyszer az én közelembe vagy Marc közelébe jössz, azt mindenki pontosan fogja tudni, hogy veled mi történt.

A nappalijában hagytuk Yarnellt, a saját véreben. Kifelé menet, az udvarán Ethan a vállamra tette a kezét.

– Basszus, srácok, a húgom igazi rosszfiú!

Kierőltettem egy mosolyt, mert tudtam, hogy csak fel akar vidítani. De nem tekinthettem el tőle, hogy – bár biztos voltam benne, hogy nem találjuk ott – azért mégis Marc testének a keresésére indulunk. Egy szikrányi vidámság sem volt bennem.

Visszaültem az anyósülésre, és a részleges átváltozás visszafordítására összpontosítottam. Aztán, amikor Parker indított, kiszedtem a térképet az ülésem hátán lévő zsebből, és meg is fordultam, hogy mindenkit láthassak. Némi lapozgatás után megtaláltam Mississippit. Sajnos Rosetta környékéről nem volt olyan méretarányban, amin a kisebb utakat is láthattam volna.

– Na jó, White Apple tizenöt-húsz kilométernyire északra van Rosettától, a harminchármas autópályán. Visszamegyünk Marc házához, és kettéválunk. Parker, te Dannel mész White Apple felé, Ethan és én délnek az ötszázhatvanhármason. Tartsátok nyitva a szemeteket. Valószínűleg lesz egy nyiladék az erdőben, amit használnak, de nem feltűnő.

Elhallgattam, és lehunyt szemmel elmondtam Marcért egy néma fohászt. Aztán felpillantottam: Parker felváltva nézte az utat és engem.

– Mi az?

– Tényleg azt hiszed, hogy valamelyik helyen megtaláljuk? – kérdezte némi tétovázás után.

– Nagyon remélem, hogy nem.

Az út hátralévő részében apunak számoltam be a friss hírekről, és úgy tettem, mintha nem hallanám még a lélegzetvételén is a reményvesztettséget.

A háznál kimentem a mosdóba, aztán lecseréltem a bőrdzsekimet egy vastagabb kabátra, amit a szekrényében találtam, végül magamhoz vettem egy doboz energiaszeletet meg több üveg vizet a hűtőből. Ahogy bepakoltam ezeket két hátizsákba, halk hangokat hallottam az első udvar felől.

Az ablakon át láttam, hogy Ethan és Parker egymás mellett áll, és a kocsik csomagtartójába pakolnak be valamit – fekete nejlontekercseket. Ethan kezében egy bontatlan tekercs ragasztószalag volt, és amikor Parker becsukta a csomagtartót, az ásó nyele felcsúszott a hátsó ülésen.

Én a legjobbakat reméltem, ők a legrosszabbra készültek.

Sóhajtva kipislogtam a szememből az el nem sírt könnyeket, egy rúgással becsuktam a konyhaszekrényt, majd csatlakoztam a többiekhez odakint. Dan a verandán várt, mindkét kezét bedugta vékony kabátjának zsebébe.

– Azt hiszem, igazad van – jelentette ki a szemembe nézve. – Marc még ott van valahol, életben. De nem hibáztathatod őket, amiért felkészülnek, ha tévedünk.

– Nem hibáztatom őket – adtam át neki az egyik megpakolt hátizsákot. – De nem tévedünk.

Intettem Parker és Dan felé, amikor elhúztunk Marc felhajtójáról: az ölemben már ott hevert kiterítve Mississippi részletesebb térképe, a fűtés teljes erővel ontotta az arcomba a meleget.

– Jól vagy? – Ethan gyors pillantást vetett rám, aztán ismét az útra figyelt.

– Nem.

Sóhajtott, összepréselte az ajkát. Olyan szorosan markolta a kormányt, hogy az ujjai kifehéredtek rajta.

– Faythe, tudom, hogy szeretnéd hinni, hogy Marc életben van. És mindenestől remélem, hogy igazad van. Egyikünk sem lenne képes megbirkózni az elvesztésével. De azért fel kell készülnöd arra az eshetőségre is, hogy esetleg tényleg meghalt. Vagy hogy Yarnellnek volt igaza, és sosem találunk rá.

– Ez nem fog megtörténni. – Ölembe tettem ökölbe szorított kezeimet, hogy ne okozzak horpadást a kocsija kesztyűtartóján. – Tudnám, ha már nem élne, Ethan.

– Hogyan?

Lehunytam a szememet, összeharaptam a fogamat. A fenébe a logikával!

– Egyszerűen tudnám. Te talán nem éreznéd meg, ha Angélával valami történne?

Ezen magában elmosolyodott.

– Dehogynem. Ötpercenként hívogatna, ahogy most is teszi.

– Lenémítottad a mobilodat? – Én is elvigyorodtam.

– Rezgőre tettem. Huszonkét nem fogadott hívásom van.

Felvontam a fél szemöldökömet.

– Talán vissza kellene hívnod.

– Majd vissza is fogom, ha ennek az egésznek vége. – Ethan elgondolkodva nézett maga elé. – Ő olyan… hétköznapi. Képtelen vagyok a kapcsolatunkról beszélgetni vele, miközben falkaügyön dolgozom. Annyira idegennek tűnik. Vagy ez most nagyon hülyén veszi ki magát?

– Igen, de értem, mire gondolsz. – A világok összeütközésére.

Ethan ismét rám nézett, ragyogó zöld szemében kibírhatatlan együttérzés csillogott. Rájöttem, hogy nem úsztam meg a témaváltással. – Csak azt szeretném, hogy készülj, fel, Faythe.

A jelek szerint ennyi volt az Angela-téma.

– Hát jó. Készen vagyok. – Összefontam a karomat magam előtt, és kibámultam az ablakon. – Túltárgyalva.

A bátyám rosszalló arcot vágott, de nem erőltette a témát. Szerettem érte, legalább annyira, mint azért, hogy velem volt, különösen arra való tekintettel, amit szerinte találhatunk.

Elmosódva suhant el mellettünk a sűrű erdő, a fák hosszú árnyékokat festettek az úttestre. A műszerfalon az óra fél ötöt mutatott. Alig egy óra még, és lemegy a nap, mi pedig a fagyos hideg éjszakában túrázunk majd az erdőben.

Nekem legalább kabátom volt. Az utóbbi huszonnyolc órában, amióta Marc eltűnt, a hőmérséklet egyszer sem ment fagypont fölé, és neki nem volt kabátja. Ezt biztosan tudtam, hiszen a dzseki ott hevert a hátsó ülésen, mögöttem. Egész nap magammal hurcoltam, mint ahogy Marc saját bontatlan elsősegélydobozát is, hátha megtaláljuk valahol.

Csendben ültem, amíg Ethan lekanyarodott a 33-asról az 563-as útra, délnek, Wilkinson felé. Akkor azonban a szívem dörömbölni kezdett a mellkasomban, kihúztam magam, és egyszerre igyekeztem az út mindkét oldalát figyelni. Mindjárt megtaláljuk a nyiladékot a fák között. Nem lehet másként.

A csaknem nyolc kilométeren, amit a kétpályás úton tettünk meg, két elhagyott, árokba csúszott kocsit is láttunk – a napokkal korábbi jégvihar áldozatait. A mentőcsapatok folyamatosan túlóráztak, hogy elvontassák az összes ottfelejtett járművet, de láthatóan eddig még nem jutottak el a város felől.

Azonban a kisiklott roncsokon és néhány kisebb út leágazásán kívül semmi érdekeset nem láttam a fák vonalában. Már éppen úgy döntöttem, hogy szólok Ethannek, forduljon meg a legközelebbi városkában, hogy visszafelé a másik oldalt is megnézhessem, amikor a pillantásom megakadt egy újabb, út szélén álló autón, és a szívem a torkomba ugrott, majd ott is szorult.

– Állj! – kiáltottam: Ethan annyira megijedt, hogy önkéntelenül felém rántotta a kormányt. Az autónk kitért jobbra, de a testvérem sietve korrigált a fékre lépve.

– Mi az?

– Mit mondott apu, milyen kocsija van Eckardnek?

– Fekete Explorer.

– Mint az ott? – Kimutattam a szélvédőn, a kocsi felé, amely a mi oldalunkon állt az út szélén, nagyjából hatvan méterre. Ethan hunyorgott.

– Biztos, hogy az egy Explorer?

– Régebbi modell, de azért igen. – A szemem élesebb az övénél. Ez jó leosztás.

– Eckardé 2001-es. – Ethan lassan elhajtott a terepjáró mellett, és én két dolgot vettem észre első pillantásra. Először is, üres volt: semmi nyoma Marcnak vagy Eckardnek. És másodszor, amikor lecsúszott az útról – mert nyilvánvalóan ez történt vele –, egyenesen egy fatörzsbe csapódott.

– Leszaladt az útról! – ujjongtam, képtelen voltam visszafogni a hangomat. – Marc nem halt meg, csak eltévedt az erdőben! – És vérzik. És fagyoskodik.

De mi történt Eckarddel? Sem a főnöke, sem Kevin nem látta, mi viszont most megtaláltuk az összetört kocsiját az erdő szélén. Lehetséges, hogy ő és Marc, mindketten az erdőben bolyonganak?

– Faythe, ne reménykedj túlságosan! – figyelmeztetett Ethan. – Marc nagyon sok vért vesztett, és odakint fagy. Ha még… ott van, miért nem jött vissza a kocsihoz, ahol megbújhatna? Vagy miért nem hívott fel valakit? – Éles kanyarral megfordult, újra elhajtott a fekete Explorer mellett, aztán megállt mögötte a keskeny padkán.

– Mert tudja, hogy ha meglép, valaki mást fognak utána küldeni. Eckard Explorerében nem lenne biztonságban. – Már azelőtt kiugrottam, hogy Ethan leállította volna a motort. – És azért nem telefonált, mert nincs nála a telefonja. Dan hívott róla, nem emlékszel?

– Faythe, várj! – Ethan ajtaja is becsapódott, de én már akkor a terepjárónál voltam, és hátulról lestem befelé. – A legjobb esetben is kint van valahol, sérült, fázik, alighanem még mindig vérzik. És attól, amit tudunk Eckard még üldözheti is. Váltanunk kellene…

– Nem! – Minthogy a macskák nem tudnak nyomot követni, az alakváltásnak nem lett volna sok értelme; habár hallani jobban hallottunk volna a macskafüleinkkel. Végül azonban megráztam a fejemet. – Kezek nélkül nem tudok segíteni neki, Ethan.

– Hát jó! De a legrosszabb eshetőség…

– Neem! – nyögtem, az arcomat a hátsó ablakhoz nyomtam, fél kezemmel ernyőztem el a szememet a lemenő nap bíbor ragyogásától. A raktér árnyékba borult, nem láttam jól, de a hátsó ülést annál inkább. És azon egy rongyos takaró hevert – csupa vér. – Ne!

Ethan elhúzott onnan, és maga is benézett az ablakon. Levegőért kapott, aztán összeszedte magát, és hozzám fordult. Megfogta mindkét karomat, úgy beszélt hozzám.

– Nem biztos, hogy mind az övé. Ha Marc küzdött vele, a vér egy része lehet Eckardé.

Kérlek, Istenem, kérlek, hadd legyen egy része Eckardé. A legnagyobb része. Mert ahhoz egészen biztosan túl sok volt, hogy egyetlen ember kibírja ennyi vérének elvesztését. A takaróba és a szövet üléshuzatba annyi vér ivódott, hogy ha macska alakban vagyunk, még a zárt kocsiajtókon, feltekert ablakokon át is éreztük volna.

Megrántottam a hátsó ajtó kilincsét – kétségbeesetten be akartam jutni, hogy azonosítsam a vért, és bebizonyítsam magamnak, hogy Marc még valóban életben lehet. Az ajtó azonban zárva volt, úgyhogy az elsőhöz léptem. Az sem nyílt. Mind zárva volt. Miért?

Akármi is történt itt az előző nap, valaki úgy ment el innen, hogy eszébe jutott a zár gombja.

– Várj csak egy pillanatot! – Ethan félrehúzott, aztán hátrafelé belekönyökölt a hátsó szélvédőbe. Az üveg megreccsent, pókhálósra tört, de a helyén maradt. Egy újabb csapás azonban az egész repedt táblát belökte a hátsó ülésre, onnan pedig a foltos kocsiszőnyégre.

Nem foglalkoztam a kilincsekkel. Csak bedugtam a fejem, és szimatoltam.

Mindenhol Marc vérének szagát éreztem. Akkor sem lehetett volna erősebb, ha gázolok benne. A szívem fájdalmasan lüktetett, az ajkam remegett kétségbeesésemben. De aztán egy újabb lélegzetvétel, az orromon át, és egy halványabb szag is megragadta a figyelmemet. Kísérteties kegyelem.

Adam Eckard vére. Nem sok, de azért érezhető.

– Nem mind az övé – pördültem meg, hogy szembenézhessek Ethannel, hogy lássam az arcán a reményt, amire szükségem volt.

Tétován elmosolyodott, és ő is beleszimatolt a levegőbe, végül bólintott. – Nem biztos, hogy elég sok, de van belőle. Eckard vagy még mindig a Marc házában szerzett sérülésből vérzett, vagy Marc ismét megsebezte.

– Gyere! Itt van az erdőben!

– Faythe… – Ethan arcára ismét kiült a figyelmeztetés. Lassan a saját kocsija felé kezdett hátrálni a hátizsákjáért.

Megforgattam a szememet: nem akartam komolyan venni. – Tudom, ne reménykedjek túlzottan. Sok vért vesztett, és mínuszok vannak.

– És már több mint huszonnégy óra telt el.

Igen, még ez is.

Amíg Ethan előszedte a táskát, és még két zseblámpát a kesztyűtartóból, én felhívtam Parkert, és elmondtam neki, mit találtunk. Először csaknem ugyanolyan izgatottság vett erőt rajta, mint rajtam, de aztán megértette a tényeket, és ugyanaz az óvatosság szűrődött a hangjába, mint Ethanéba.

Megmondtam neki, hogy hagyja a pesszimizmusát White Apple-ben, a lábait meg szedje errefelé, mert én az erdőből el nem megyek, amíg meg nem találom Marcot.

Fél óra múlva lement a nap, és mi még mindig csak törtettünk a fák között. Akkor elővettük a zseblámpákat, úgy folytattuk. Kimerültünk, fáztunk, de mindig nyomra vezetett a fák törzsére kenődött vagy a zúzmarás levelekre cseppent vér. Sajnos azonban kevés volt és fagyos, szinte szagtalan, nem tudtuk tehát megmondani, melyik nyom kié. Gyaloglás közben mégis kirajzolódott egy kép a fejemben.

– Azt hitte, Marc meghalt – állapítottam meg, és a zseblámpám sugarát néhány újabb vércseppre villantottam, amelyek élesen elütöttek a zúzmarás szélű, megbámult levél színétől. – Eckard alighanem kihozta a semmi közepére, hogy vészhelyzet lévén, még délután eltemesse. Ha pedig Marc eszméletlen volt a vérveszteségtől, én, mondhatni, megértem a tévedést.

Ethan elmosolyodott, és láttam a zseblámpám fényében a szeme körül élesen kirajzolódó ráncokon, hogy erőlködik. Nem vette be a sztorimat, de nem is akart vitázni. Az ég áldja érte!

– Aztán Marc egyszer csak magához tért – folytattam. – Talán verekedni kezdett Eckarddel a kocsiban, és ezért szaladtak le az útról. – Vállat vontam. – Vagy arra ébredt, hogy belefutottak a fába. – Ezt a részt nem láttam tisztán magam előtt, de azt igen, hogy mindketten áttörtek az erdőn. Hogy ki üldözött kit, azt nem tudtam volna megmondani.

– Eckard cipelhette is Marcot – javasolta Ethan kedvesen, és egyet kellett értenem vele, hogy ez, bár valószínűtlen, de nem lehetetlen gondolat.

– Miért vette volna a fáradságot? – vágtam rá. Megtöröltem a homlokomat: meglepett, hogy a hideg ellenére is kiizzadtam. – Ha Marc meghalt, nem vonszolhatta volna egyszerűen magával, mint a háza udvarában?

Ethan erre nem tudott felelni. Önelégülten mosolyogtam, és ezek után beértem a csenddel is egy darabig.

Pár perc múlva megszólalt a telefonom. Hidegtől dermedt ujjakkal szedtem elő a zsebemből. Parker volt az: megérkeztek, és beálltak Ethan kocsija mögé, hamarosan utol is érnek minket. Megadtam az irányunkat – gyorsabb volt, mint megvárni, hogy ők is végigkövessék a ritkás vérnyomot amivel mi kínlódtunk – aztán leraktam. A hívástól csak még türelmetlenebb lettem, ugyanúgy, mint a tudattól, hogy közeledünk valamihez.

Az biztos, hogy mind a két kandúr nem juthatott nagyon messzire – sebesülten, alulöltözve semmiképpen.

Tizenöt perccel később az elméletem beigazolódott, amikor a zseblámpám fénye átvillant valamin, ami túl halvány volt, hogy lehullott levél legyen, de még kifordult gyökérnek is.

Fagyos bal kezem kinyúlt: elkaptam Ethan kabátját, és úgy visszarántottam, hogy megtorpant.

– Nézd! – biccentettem a fénysugár irányába.

– Mi a franc…

– Egy kéz – súgtam, a hangomat elfojtotta a sokk és a rettegés. Szimatoltam. Még nagyobb rémületemre egyszerre éreztem Marc és Eckard szagát is, ami azt jelentette, hogy mindketten elég vért vesztettek a nyom fennmaradásához még ebben a hidegben is. – Nem bírok odanézni. – A tétovázásom nem kislányos riadozás vagy finnyásság volt. Rendszeresen ettem nyersen a vadhúst macskaként – ám abban a pillanatban, amikor a mozdulatlan, zúzmarás emberi kezet megláttam az avarkupacon, nagyon nehéz volt belekapaszkodni a hitembe, hogy Marc még itt van nem messze, életben, még ha sebesülten is.

Ethan lámpájának fénysugara csatlakozott az enyémhez. Lassan előrelépett. A vérem a fülemben dobolt, miközben a bátyám önmagát emelte gátnak közém és… aközé, aki holtan hevert a levelek között. Letérdelt: megzizzent az avar. A szívem csaknem felrobbant.

Aztán Ethan felállt, és felém fordult. Nem láttam az arcán a mosolyt a sötétben, de tisztán hallottam a hangján.

– Nem ő az, Faythe, nem ő az!

Kieresztettem a levegőt – addig fel sem tűnt, hogy visszatartom –, és odarohantam mellé. Egy másodperc múlva már ott térdepeltem a hideg talajon, és egy halott férfi tarkóját bámultam.

Fagyos, eldugulóban lévő orromon át mélyet szippantottam, mélyen beszívtam a szagot, és most az egyszer hálás voltam a télnek, amely megakadályozta a test bomlását. Most még.

– Eckard az – erősítettem meg, és elömlött bennem a megkönnyebbülés, annak ellenére, hogy Marc vérét is éreztem. – Marc legyőzte. – Az öröm felmelegített, tetőtől talpig belebizseregtem. – Él, Ethan, él.

A testvérem óvatosan elmosolyodott, de a lámpám pászmájának széle elkapta a szeme smaragd csillogását.

– Legalábbis amikor itt volt, még élt. És úgy látom, talált némi kiegészítő ruhát is.

A lámpája megmutatta, hogy Eckard felsőteste mezítelen volt. Valóban – Marc talált egy második inget, remélhetőleg egy kabátot is. Ha meleg ruhában van, akkor még a súlyos vérveszteség ellenére is túlélheti, nem igaz?

– Ez mi? – hunyorítottam egy pénzérményi vérpöttyre Eckard hátán.

– A halálos csapás nyoma? – kérdezett vissza Ethan, és ő is odavilágított. A fejemet ráztam. A talpam alatt ropogó, dermedt vér elárulta, hogy Eckard nyakát feltépték. A hátsebe alig vérzett, vagyis a szíve már nem vert, amikor azt kapta, valószínűleg post mortem történt. Közelebb hajoltam, hogy jobban lássam.

Adam Eckard lapockái között, éppen a gerincétől balra, egy vágás volt, tiszta, egyenes, mintha a húst figyelmesen szelték volna át.

– Mi a fene az? – kérdeztem, de Ethantől csak egy vállvonásra telt. – Marc felvágta a hátát. De mi a francért csinálna ilyet?